KRITIKA

V. MU Napok

Három est a kortárs előadóművészeti fesztiválon XI. 2 – 15.

Fekete Hedvig: Halkalitka (XI. 2.) Fekete Hedvig és két társa (Nemes Zsófia és Horgas Ádám) nagyszerű táncosok, nagyszerű előadók. Első gesztusaik, bármilyen apró rezdülések is voltak ezek, máris meggyőztek. Képesek voltak “vállukra kapni” a nézőt, s elvinni valahova máshová: mindnyájunk számára ismert, s most mégis egyéni módon fogalmazott kis világokba: a gyerekkor, testvéri, baráti viszonyok, erotikus vágyak és beteljesülések, a jókedv és frusztráció kozmoszaiba. Fekete Hedvig nem tagadhatja, s szemlátomást nem is kívánja tagadni, hogy a Bozsik Yvette-tel eltöltött évek erősen hatottak mozgásnyelvére. Ám a Bozsiktól megszokott apró rebbenések és rándítások, e belső kényszerből fakadó gesztusok itt lekerekedtek: testtel, térrel és zenével harmóniában állnak. S épp ezekért: a test, a tér és a zene használatáért nevezem Fekete Hedvig nyelvét egyéninek: “hozott” tánctechnikai (ld.: Roberto Galvan avagy Szegedi Balett-módra) és előadói tapasztalatait saját és társai testére fordította le, egy izgalmas térbe helyezte. A díszlet szürrealista óriás-asztal és szék fémből, valamint egy akvárium, pici halakkal; Ravasz András munkája, akitől a jól választott zene is származik. A háttérvetítés külön színt, költőiséget hozott a színpadra, vagy éppen megnyitotta a hermetikusan lezárt teret. S végül, nos, hová is jutottam el Fekete Hédi képeinek nyomán – függetlenül attól, hogy gondolatmenetét nem minden ponton tudtam követni? Újfent oda, ahová oly gyakran. Nevezetesen: hogy ember s ember között a kommunikáció meglehetősen kilátástalan… Sofa trió: Kakukkölő (XI. 11) Amennyire színjátéki elemek kaptak hangsúlyt a táncművész Fekete Hedvig munkájában, úgy a Sofa trió új darabjában a tánc jutott egy kicsit több szóhoz, mint eddig. Kár, mert a Rókás László-féle különleges színházat nem táncáért szeretjük, hanem eredeti humoráért. Rókás a helyzetkomikum nagymestere, aki a saját, ellenállhatatlan óriásfiguráját két állandó társával, Lengyel Péterrel és Oldal Istvánnal ütközteti darabról-darabra. Tette ezt legszebben a Dívány című első közös művükben, s azóta – partnerekkel kiegészülve – még 2-3 alkotásban, melyekkel bejárták a világot. Jelen előadásban Lengyelt és Oldalt éreztem erősebbnek, hitelesebbnek és így: szórakoztatóbbnak, mint magát a “mestert”. Nem tudom, valóban meg akarta-e csinálni ezt a darabot, s valóban akarta-e önmagát benne?… A máskor meglepő s megkapó ötletek egymásutánja most elég hígan, sok töltelékmozgással jelent meg, s ez gyengítette azt is, ami a maga helyén nagyon jó. Végig szól a kakukk (vagy egyéb madárcsicsergés) s a német dalromantika: remek ötlettel mindig ugyanaz a Schubert-dal a színpadra állított lejátszón, bármely lemezről (!) Megtudjuk, hogy Shakespeare szerette a Pizza Margharitát és Chopint, valamint, hogy a nők itt többnyire arra valók, hogy a szélgép fújja őket, netalán lemezként forogjanak egy lejátszón. Nem az összefüggéseket hiányolom – ilyen típusú mozaik-darabnál ez teljesen szükségtelen lehet – , csupán az időzítést, a mértéket. Különben maga Rókás “használja” önmagát túl sokáig olyan módon, hogy teljesen kioltja önnön különös varázsát. Szívem szerint a jó néhány sziporkázó ötletet, megkapó részletet, mely a 70 perc során felbukkant, szeretném viszontlátni majd egy olyan Sofa-darabba építve, amely belső igényből, letisztult arányokkal jön létre. Jaccard/Schelling/Bertinelli(CH): Alvajárók (XI. 12 – 13.) A nézőtérre lépve kis szúrós köd fogad. Nem túl zavaró, nem is köhögtet, csak sejtetni kívánja: itt ennek majd szerepe lesz. Valóban, a színpadot a svájci csapat estjének kezdetétől a végéig halványan belengi e köd, olyan világítás mellett, mely misztikus-romantikus éjszakává varázsolja a MU közönséges termét. Három ember lép elő ebből az éjszakából, két férfi és egy nő, – leggyakrabban kettesben, legritkábban egyedül vagy mindhárman. Nem könnyű világukba belerázódnom; megéreznem, merre kívánnak elvezetni az eleinte túlnyomóan groteszk, marionett-szerű mozgások révén. A valódi alvajáró-, álom-, álmodozás-, éjszakai félelem-, révület-hangulatokat köznapibb jelentésű részek szabdalják szét, melyek főleg erő- és fölénykimutatásról szólnak, hol egyik férfiéről a másik fölött, de leginkább és végsősoron a nőéről mindkettő fölött. Magyarázhatnám szimbolikusan is a figurákat – eleinte, vezérfonalat keresve, automatikusan így tettem – , miszerint Peter Schelling figurája a félelem, szenvedés, kiszolgáltatottság, Massimo Bertinellié az agresszió, míg Beatrice Jaccard a mindkettő felett fölényes éjszaka. Nos, egy idő után ez az olvasat is felborul, a darab második részétől a hölgy már korántsem olyan fölényes (gyönyörű, hátulról világított szólója (lásd: képünkön) maga az alázat, líra, beletörődés). Maradok immár annál a leegyszerűsítésnél, hogy itt ébrenléttel és álommal egyaránt összefüggésbe hozható képi gondolatok sorát látjuk. Jaccard – mert, bár a művet mindhárman jegyzik, mozgását, dinamikáját látva, ő itt a “hangadó” – pregnáns, kemény hangot üt meg, s két társa majdnem olyan jó. (Schelling szólója egy különleges, foltokban megvilágított sávban viszont még hozzá képest is lenyűgözött.) Ernst Thoma és Bertinelli zenéje távol áll tőlem, ám a darabba “beidomult”. A jelmezek, a világítás magas professzionalizmusa nem maradt el a táncos kvalitás mögött, – a félhomályok azonban bármilyen helyénvalóak is hangulatilag – , nehezítették a befogadást. Lehet, persze, hogy mindez csupán engem fárasztott. A szégyenletesen kis számban megjelent nézőket nem látszott zavarni. Az első két estén, mikor magyarok játszottak, teljesen megtelt a nézőtér. Jele ez annak a belterjességnek, ahogy mi pestiek egymást, barátainkat nézegetjük. A néző becsábítása ismeretlen külföldiekhez – ha mégoly jók is – , a programban való feltüntetésnél sokkal több erőfeszítést kívánna. Lőrinc Katalin
Beatrice Jaccard (Svájc) Fotó: Eifert János
vissza a tartalomhoz