TÁNC ÉS PEDAGÓGIA

Táncra születtem…

Rendhagyó portrévázlat Benkő Zsókáról

A hetvenötéves Benkő Zsóka az a magyar társastánc-pedagógus, aki a hazai mozdulatművészet s a néptánc jeles személyiségeitől tanulva, e két ágazat mozdulatbázisán és technikáján nevelkedve, e szokatlan módon megalapozott stílusérzékkel fordult a társastánc s annak oktatása felé.
Hosszabb beszélgetésünk itt következő négy részlete egy önéletrajzi regény egy-egy fejezetének is beillik… A táncot édesapám álmodta meg bennem. Innen van a boldogságom: táncra születtem. 1918-ban Dienes Valéria együttesét látta valahol, s a tánc annyira megtetszett neki, hogy elhatározta: ha a harmadik gyermeke lánynak születik, táncosnak fogja neveltetni. Így kerültem hétéves koromban Szentpál Olga mozdulatművészeti iskolájába, akinek a férje szintén építészmérnök volt, mint édesapám. Nagyon szerettem Olga nénit és a táncot. Tíz éves koromban egy évig Pallai Annához jártam, az Operaház balerinájához, majd ismét vissza Olga nénihez.
Benkő Zsóka, mint vérbeli Szentpál-növendék Közben édesapám Vali nénivel is megpróbálkozott, aki uzsonnával várt bennünket. Amikor a habos kávé fogyasztása közben fülbesúgta a havi tandíjat, 320 pengőt, akkor ebből semmi nem lett. Máv-főtanácsosként apámnak éppen ennyi volt a havi fizetése. Olga néninél maradtam, majd a Róka Pál vezette kétéves Országos Tánc- és Mozdulatművészeti Tanítóképzőben végeztem 1939-ben. *** 1945. augusztus 20-a. Előtte úgy két héttel fölkeresett bennünket Zákonyi Ferenc, Siófok nagyközség főjegyzője. Marcival (Benkő Mártonnal), férjemmel, mi már akkor évek óta társastáncot tanítottunk Siófokon és környékén. Jól táncoltunk, s ő nagyon ismert, szeretett bennünket. Azt mondta: “Jön a barátom, Molnár István, és partnert keres, mert duettet akar táncolni. Tanítani fogja a fiatalokat a Gazdakörben. Magára gondoltunk, Erzsike. Bemutatjuk Molnár Istvánnak és táncoljanak.” Az ünnep előtt egy héttel mentem a Gazdakörbe, s vittem magammal a kis Zsófit, volt vagy féléves. A gyerekek kézről-kézre adták, s én nyugodtan ültem. Molnár beöltözve jött meg! Nagyszerű ember volt, mindannyian elszédültünk tőle, ahogy mesélt a néptáncról, s ahogy mutatta a táncokat. A fiatalokkal mindjárt föl is álltunk, s ezt mutatta, azt mutatta: cifrát, mezőkomáromit, fergetegest. Bevallom, nekem könnyen ment, a többiek gyúrták. Akkor aztán megint körülültük, s megszólalt: “Nekem azt ígérték, hogy a tánctanárnő lejön ide, s fogunk együtt táncolni…” Nézett rám és én fölálltam, mondtam, hogy itt vagyok… Megtörtént a bemutatkozás. Még tovább beszélt, majd elkezdett táncolni. Ahogy közben körülötte ültünk, azt mondja: “Ki lenne az, aki most fölállna velem táncolni?” Elbátortalanodtam: csak nem “égetem” magam a saját tanítványaim előtt. Persze más sem mert vele táncolni! Amikor hazafelé mentem, elgondolkoztam: “Mégis olyan nagyszerű volt és olyan igazi ez az este… Én mű-magyar táncon nőttem föl. Ritka búza ide-oda, abból komponálni se lehetett, nagyon kötöttnek találtam az egészet. Elcsodálkoztam. Ilyen gyönyörű a magyar néptánc?… Ennyi minden van benne?… Elhatároztam: én ezzel az emberrel mégiscsak táncolni szeretnék!…” Másnapra be is rendelte az egész társaságot, elkezdte a programot tanítani. Én mindent tanultam a többiekkel. Egyszer csak hozzám fordulva azt mondta: “Most tessék jönni!” Derékon fogott és ridázva megforgatott. Hát a lábaim kiröpültek alólam, és nagyon szégyelltem magam. “Na, nem baj!” – mondta, “jól van!” Másnap folytatódott a tanulás. Én meg csak egyre vártam. Ha ebből duett lesz, bemutató lesz, akkor itt az ideje, hogy tanuljunk! Marcinak Pesten volt dolga, nem tudott velem lejönni. Szóltam apámnak, jöjjön el velem, mert én nem akarok felsülni az egész község előtt. Inkább fizetünk az óráért, csak foglalkozzon velem külön is. Apám le is jött másnap. A közös próba után közrefogtuk Molnárt, és az apám megmondta neki: “Azt hallottam, táncolni szeretne a lányommal, akkor megtanítaná…?! Mire van ehhez szüksége? Nyilvánvalóan nem akarunk “leégni”…! Molnár csak nagyot nevetett! – Mivel tartozunk? – kérdezte apám sürgetően. – A magyar néptől ingyen kaptam ezt a táncot – felelte Molnár. Hogyan tudná elképzelni, hogy én ezért pénzt fogadjak el?! Maga meg – szólt oda hozzám -, ne tartson semmitől! Észre fogja venni a páros táncnál, hogy áll a helyzet. Ha én meg akarom magát forgatni, vagy táncolni akarok magával, akkor én jönni fogok. Ha én magam táncolok, akkor meg foglalja el magát azokkal a mozgásokkal, amiket itt tanult. Otthon tehát “elfoglaltam magam” és begyakoroltam a tanult elemeket. Most már több bizalommal mentem el. Színpadi próba volt a siófoki Kaszinóban, – azt hiszem pénteken, 20-a előtt egy nappal és már nem szaladt ki a lábam a páros forgónál. Többet nem próbáltam vele. Eljött a nagy nap. Jócskán izgultam, mi lesz ebből! Sokan jöttek Veszprémből, Fehérvárról is. Szépen föl voltam öltözve, szólt a zene és én ott álltam a takarás mögött a színpadon, és egyszercsak szólít Molnár a táncra… …Se előtte, se utána életemben olyan jót nem táncoltam!… Fantasztikus volt, s úgy, ahogy mondta: amikor ő maga szólózott, akkor én is szólóztam, amikor intett, hogy tetszett, akkor a fergetegest csináltuk párosan jobbra, meg balra, jobbra meg balra… és nem tudom… fergeteges sikerrel ért véget, s másnap ugyanígy, nagy sikerrel ismételtük meg a szovjet katonák előtt. Ez az élmény indított el a néptánc iránti rajongásom útján, mely mindmáig él bennem tagadhatatlanul és kiolthatatlanul. *** Férjemmel nemcsak Siófokon tanítottunk társas-, és néptáncokat, ő aztán tanfolyamokat szervezett egész Veszprém és Somogy megyében. Ez utóbbiakra főleg a háború után került sor. A tandíjat ekkor nem pénzben, hanem terményben kaptuk, s hoztak hozzá két tojást, két vöröshagymát, háziszappant (tudták, hogy kisgyerekek vannak). Sokszor nem tudtuk hova tenni, annyit hoztak. A sok-sok falu közül különleges emlékem és élményeim kötnek Zamárdihoz, Ádándhoz, Mezőkomáromhoz, Szabadihoz és sorolhatnám. Ezeken a helyeken 80-90 tanítvány is volt egy-egy alkalommal, sokszor én magam is alig fértem be a helyiségbe, ahol tanítottam. Délelőtt mindig összeszedtem a fiatalokat, és végig tanítottam őket. A “koszorúra” (záróvizsgára) mindig karikázókat, párostáncokat is tanítottam. Ezeket a népfőiskolára rendszeresen bejárva Molnártól tanultam, s kicsit mindig igazítottam rajtuk az adottságoknak megfelelően. Nagyon szerették őket. Most is látom, ahogy Ádándon az asztal tetejéről (másutt nem volt hely) irányítom a tanítást, s a lányok éktelen karikáznak, harsogva száll az ének. A mamák, hogy láthassák őket, mögöttük, a fal mellett elhelyezett padokon állnak kibontott kendőikkel…
(Háttal) néptáncosként a Kulich Gyula Színpadon (1949.) Aztán 1949 elején Budapestre jöttünk, s a két gyerekkel a rokonoknál húzódtunk meg. Akkor indult meg mindenfelé a néptánccsoportok szerveződése. Bátyám az UVATERV-nél dolgozott, mint mérnök, s beajánlott engem, mert csoport szervezése volt folyamatban. Amikor ennek híre ment, újabb és újabb meghívásokat kaptunk. Azon vettük észre magunkat Marcival, hogy rövidesen 14 csoportot vezettünk. Mellettem természetesen ő is mindent megtanult, s így ő is ugyanazokat a táncokat más-más csoportoknál tanította. Elkezdtem reggel hét órakor a tervező irodákban: ÁMTI-ban, UVATERV-ben, ÁÉTI-ben, a Ferrunionban (nem is emlékszem már mindegyikre), s aztán haza. Csináltam gyorsan valami ebédet a családnak, és kettőkor már újra kezdtem a Lóden Posztógyárban, a Savanyúság és Halkonzervgyárban, s folytattam a Radiátorgyárban. Innen való Novák Ferenc, akivel az egyik ünnepségen a csoportban táncoltam is, mert kevés lány volt. Itt szerette meg a népi táncokat. Ezekben az együttesekben azzal szórakoztam, hogy táncokat csináltam. (Nem azért mondom, de ezekért még Molnár is megdicsért.) A tanítások után minden este mentem a Ruggyantagyárba próbálni. Ha 50 fillérem volt, akkor meggondoltam, hogy gyalog menjek-e, és a pénzen inkább vegyek 10 deka kockacukrot, hogy jól bírjam a próbát. Mert anyagilag, háttér nélkül, nem voltunk túl jól eresztve. Utána persze gyalog mentem haza, vagy lógtam a villamoson. 1950-ben az ÁMTI-ban tudtam meg, hogy az Építők Szakszervezete központi együttes szervezésén gondolkozik. Apám, mint építész, Szakasiccsal együtt alapító tagja volt a szakszervezetnek, én pedig sok, az építőiparhoz tartozó vállalatnál tanítottam. Könnyű volt összeszedni a táncosokat, s röviden megbízást kaptam az együttes vezetésére, melyet a Népművelési Intézet: Pór Anna révén messzemenően támogatott: “Eredj és csináld!” – mondta. Dr. Nyúl Pista ott volt kísérő zenésznek a táncosokhoz, de kezdetben csak az épület felső teraszán tudtak helyet biztosítani. Ez is rövidesen megoldódott. A táncosok és a táncok kezdtek összecsiszolódni. A fiútáncok tanításával azonban nem mindig boldogultam. Egyszer hallottam Molnár Pistát, meg Falvay Karcsit beszélgetni a Pjatnyickij együttesről. Kiérezték a táncosok előadásából a női betanítást, s a magam tapasztalatából éreztem: igazuk lehet. A fiútáncok tanításában Martin Gyurkától kértem segítséget, akivel sokszor együtt táncoltam a Ruggyanta együttesben. El is jött, s az ő révén közelebb tudtam férkőzni ennek a feladatnak a sajátos igényeihez. A csoport színvonala egyre feljebb ívelt, országos versenyt nyertünk, a Tisza című filmben is résztvettünk, de fáradtságot is éreztem a sok tanítástól. 1951-52-ben volt alakulóban a SZOT együttes, s Pista nagyon hívott. A családom meg nagyon ellene volt. Pista azt mondta, nem fogom tudni elviselni, hogy ne táncoljak. A fiúk elégedetlenkedtek az Építőknél. Ezért végül igent mondtam neki, s nem is bántam meg, szólista szerepeket kaptam. Jött a bukaresti VIT óriási sikere, szovjet és már turnék, újabb Molnár-művek. Gyermekeim meg nőttek, mint a vadvirágok… (“Anyu, hogy lehetsz te menyasszony – mondta Zsófikám -, amikor már asszony vagy?” – a “Dudari lakodalmas” menyasszony szerepét táncoltam évekig.) 1955-ben óriási Molnár-program volt készen 16 szovjet nép táncaiból, viseletekkel pazarul kiállítva, bemutatóra készen, amikor közölték a közel 200 fős együttes, az énekkar, zenekar, tánckar s a vezetés feloszlatását. A táncosok nagy részét más együttesekben helyezték el, a többieket én is, mint a vegyipar “táncos szakfelügyelője”, igyekeztem elhelyezni. Kricskovics Tónitól kezdve sokan másokat. Mi ketten Marcival új irányokba léptünk: visszatértünk korábbi gyakorlatunk, a társastánc mezejére. Kohl József, a SZOT együttes vezetője sok segítséget adott abban, hogy mint divat-táncosok, üdülőkben és egyéb rendezvényeken szerepelhessünk. *** 1956 után megcsappant a néptánc utáni igény és megerősödött az érdeklődés a társastáncok iránt. 1957-ben a Fővárosi Művelődési Házban megalapítottuk az Egressy Klubot, mely a mai napig töretlenül működik, idén ünnepli 40 éves jubileumát. Ebből húsz éve Zsófikám, a leányom vezeti a klubot, mely közben nemcsak országos, hanem nemzetközi hírnévre küzdötte föl magát. (1968-73 között nyolc alkalommal volt elsődíjas a klub csoportja az Országos Társastánc Versenyen a Sportcsarnokban, s emellett elkezdődtek már 1965-ben a nemzetközi társastáncversenyek is Szombathelyen.) 1972-ben, most 25 éve súlyos ízületi bántalmaim támadtak, gyakorlatilag mozgásképtelenné váltam. Éreztem, meg kell, hogy keressem a táncban a boldogság olyan oldalát, amit sorsom még lehetővé tesz számomra. Új tevékenység irányába fordultam. Megszereztem Alex Moore híres társastánc kötetét és két társam segítségével lefordítottam. A fordítás új boldogságot hozott. Nagy gyönyörűség volt számomra a magyar táncszaknyelvet, kifejezéseket kitalálni. A szavak hosszú sorát a magyar táncszaknyelvben én fogalmaztam meg az egészen más gondolkodású angolból, azokat magyar képi kifejezésekkel váltva fel (perdülő, fonó, szellő, lebegő, toll). A Zeneműkiadó 1984-ben adta ki Társastánc címmel ezt a kötetet, amivel lehetővé tettük magyar kollégáink számára a korszerű szakmai tájékozódást, s egyben a hazai érdeklődés megindulását a társastáncok és a kulturált magatartás nemzetközi szintű ismeretére. Készítette: Falvay Károly
Az “ideális páros”: Benkő Zsóka és Benkő Márton (1964.)
Fotók: a mesternő tulajdona
Leányuk:
Benkő Zsófia, az FMH pedagógusa
Fiuk:
Benkő Dániel, gitárművész
Fotó: Fiala de Gábor
vissza a tartalomhoz