KRITIKA

Az újrakezdés vakmerő valósága

Bemutatkozott a Magyar Fesztivál Balett XI. 8

Markó Iván megint megvalósította, amit ígért: Magyar Fesztivál Balett néven huszonkéttagú társulatot teremtett. Az ötödik profi balettegyüttest Magyarországon, a másodikat -saját művészi pályáján, és az elsőt a magyar tánctörténetben, amelyik önerőből finanszírozza és tartja el majd magát. A november 8 – i bemutatkozás háromrészes műsora több szempontból is változott a tavaszi előbemutatók óta. Kikristályosodott a címadó darab, a Tánc az életért, amelyet az idén, már tervezett együttesének készített, s melyben Markót egyszerre látjuk Szabó Gábor művészfilmjének Mestereként és a hatalmas filmvászon alatt, a színpadon táncoló Művészként. Mégis téved, aki nem veszi észre, hogy Markó – saját művészsorsán keresztül – “a” mester és “a” tanítvány viszonyát fogalmazza meg. Vagy, még ezen is túlmenően, a tánc s a film szintézisével az alkotói lét természetrajzát, hiszen a “száz százalékos” ötlet tökéletes egységbe forrasztja a mindenkori alkotó ember önmagát hajszoló – becsmérlő személyiségének kettős természetét. A siker fényéből a múltat visszapergető”felettes én” parancsszavára feldereng a Fiú és az Anya meghitt kapcsolata; a rúd-, és középgyakorlatok által a tanulóévek; a Társhoz fűződő érzelmi kötelék ellentmondásossága; majd a lemondás kényszere a karrier érdekében. Markó -Pongor Ildikó személyében -most összekapcsolta az Anya és a Társ két figuráját. A mélypszichológiai fénytörésben, a kivételes képességű előadók összjátékában különösen a “héjanász – pas de deux” fejlődött vészterhes párviadallá. Béjart – Stravinsky: Tűzmadár (Magyar Állami Operaház, 1973.)
A címszerepben: Markó Iván. Partizánok: Nagy Zoltán és Sebestény Katalin
Fotó: Mezey Béla Markó – montázs: Tánc az életért Pongor Ildikó és Markó Iván Fotó: Susu Fotóstúdió A táncdráma pszichikai tetőpontja – épp az előadói pályától való búcsú jelképeként – a pálya fénypontjának tétova – fájdalmas felidézése. Markó művészi “magánéletében” ez a fénypont egyet jelentett a Tűzmadár címszerepének eltáncolásával. Hiszen ezzel a szereppel debütált 1972-ben Maurice Béjart világhírű társulatának tagjaként, és -a szerep más “tulajdonosaihoz”, például a francia Michael Denard – hoz képest is – egyedülálló technikai bravúrral, egyszer – smind páratlan költészettel keltette életre a Madár vörös trikóban szárnyaló figuráját, éveken-turnékon át… A Mester számára az alkalmasság próbája most sem lehet más, csak a Tűzmadár. Miként a vászonról leszól: “Legalább az utolsó variációt!” A koreográfus Markó tehát a legeklatánsabbat, ám egyszersmind a legkockázatosabbat választja, hogy megmérje a Művészt. Ez a variáció, még részleteiben is igazi próbatét, amelyben – az első érett tavaszi előadás: március 20 – a óta a negyvenkilenc éves Markó Iván képes visszaigazolni huszonötéves önmagát. Béjart Tűzmadara meghal; Markóé csak álmodni kezd: a színpadot – tizenhat táncossal – belepi a fiatalság s a szépség, mely szembesül a filmbéli valósággal: a nagyvárosi szegénység, a nyomasztó sivárság képeivel. A koreográfus – új társulata iránti gesztusból (s egyúttal megvalósult álmainak is kifejezést adva) – mostanára a befejezést is továbbgondolta: a darab nem a Művész magányával zárul. A színpadon megtörténik a nemzedékváltás: a Művész igazi Mesterré válik, amint szövetségre lép a fiatal táncosok csapatával. A program középső része a Ravel: Bolero, amelyet – fókuszában Ladányi Andrea közismerten elementáris alakításával – az új táncosok is nagyszerűen reprodukáltak. A decemberi előadásokon azután újabb szólista, az Operaház egyik ifjú sztárja: Végh Krisztina is bemutatkozott. Karcsú, nyúlánk alakja, hosszú karjai- lábai -a Vágy szerepében -egzotikus virág benyomását keltették. Tiszta klasszikus balett-technikája, átsugározva a koreográfián, nemcsak különös, finom derengést kölcsönzött a figurának, de az eddig tapasztalt “gesztikus-profán” vonalvezetéshez képest, a táncmű “modern balett-nyelvét” is felerősítette. Markó – Ravel: Boleró, Ladányi Andrea és a Magyar Fesztivál Balett Fotó: Susu Fotóstúdió Végül, de nem véletlenül, essék szó a nyitó darabról! Köztudott, hogy a Magyar Fesztivál Balett -stílusosan – ugyanazzal a koreográfiával debütált, amellyel hajdanán a Győri Balett. A nap szerettei olyan szimfonikus szerkesztésű táncmű, amelyben Markó a Carmina Burana tíz tételét (Orff zenéjét s az énekelt szöveget) egységes zenei szövetként kezeli, s vele szoros hangulati- érzelmi kölcsönhatásban többsíkú történést fogalmaz meg: a Föld (Szabó Edina) és a Nap (Péteri György) szerelméből napfiak és naplányok születnek, szeretni tanulnak, öntudatra ébrednek s válnak önálló életre képes, felnőtt emberekké. S miként Győrött, ezúttal a XII. kerületi, táncszínházzá átalakított Csörsz utcai művelődési házban is kiderült, hogy A nap szerettei remekmű, amelyet, noha Markó legelső alkotása, elő lehet venni 17 évvel később is a születése után, egy merőben más kulturális és szakmai közegben. Kiderült, hogy A nap szerettei tud értékes s méltó feladatot nyújtani egy új táncos generáció tagjainak is, s hozzá felemelő, üde, költői élmény a mai közönségnek. Ezért is vallom: a debütálás igazi újdonságát épp ez a balett, az Opusz 1. adta. Már csak azért is, mert a folytatás jól ismert! Mint tudjuk, Markónak olyan további művek vannak a tarsolyában, mint A csodálatos mandarin, az Évszakok, a La Valse, vagy a Bulgakov és a többiek S bár -ötvenéves születésnapi jubileumi estjére -két vadonatúj darabot ígér, valójában a tartalékaiból is olyan esteket és turnéprogramokat állíthat össze, amellyel -új társulata élén – csakhamar ismét beutazhatja az egész világot. Áprily Lajos szavaival “az újrakezdés vakmerő reménye” immár beteljesült. Hogy hogyan alakul a közös jövő, még nem tudni. Ám a hat éven át hibernált Markó-repertoár – mégpedig új napfiak és naplányok fiatal testén-lelkén – végre újjászülethet. Markó Ivánért tehát lehet megint rajongani, lehet rá felesküdni, vagy lehet őt megtagadni és elutasítani. Egy azonban biztos: ezentúl ismét számolni kell vele… Kaán Zsuzsa vissza a tartalomhoz