KRITIKA

Az időtlen szépség költészete

A Giselle felújítása az Operaházban XI. 16-17.

1841-ben került színre a párizsi Operaházban Jules Perrot és Jean Coralli balettje: a Giselle. Több, mint másfél évszázada! Gondoljuk el, micsoda hatalmas idő egy viszonylag gyakran szemléletet változtató művészet esetében. Ezt a példátlan életkort, szakadatlan sikerszériát a balett történetében egyes-egyedül a Giselle érte meg. Vajon miért éppen a Giselle? Vajon mi lehet fennmaradásának, sőt legszélesebb körű elterjedésének titka? Keletkezésének történeti körülményeiből páratlan sikerességének okai alighanem könnyen megérthetők. Olyan korszakról van szó ugyanis, amikor a barokk zárt és merev etikettjét, a rokokó finomkodó formáit elsodorta a véres forradalom. A kialakuló új világ társadalmának embere, kijózanodva a heroikus ideákból, ha színházba mehetett, el akart feledkezni a szomorú múltról. A múltról, meg a létért való küzdelem újmódi hétköznapjairól, s a felvilágosodás tabuinak ellenszegülve az irreális tündérvilágban kívánt menedéket keresni. Varázslatos tündérmesék, balladák alakjai: szilfidek, villik, sellők, az éjszaka démonjai, a babonák még oly’ lidérces álomképei érdekelték és borzongatták… A nőideál – milyen érdekes és milyen természetes -, az alig letűnt arisztokrata hölgyek szinonímájaként a törékeny, szárnyaszegett és dekadens, “halódó” nőalak lett. A földiektől (illetve a földtől) való elvágyódás ábrázolása, a sejtelmes lebegés kifejezése újfajta táncolási igényeket támasztott; szükségessé vált a légies spicctánc, a repülésszerű ugrások (az elevációk) kimunkálása, valamint a balerinákat röptető emelések, az elnyújtott, ugyancsak repülésre emlékeztető pózok (pl. az arabeszk, az attitűd) beiktatása. Ám volt az éteri szférákon kívül a romantikának még egy jellegzetessége: a bukolikus naiv népiesség felé fordulás. Falusi népünnepélyek, nemzeti táncok – mégha stilizálással is -, de ugyancsak megjelentek a balettszínpadon. És szólni kell a már említett technikai újdonságokon, a röppenő könnyedség táncos imitációin kívüli, szakmai szempontból szintén merőben új jelenségről: a megváltozott színpadi öltözékről. Eltűnt ugyanis a paróka, az álarc, a hosszú abroncsszoknyák viseletének divatja. Megjelent a test mozgását szabadon érvényre juttató balerinaviselet: a tüllből vagy muszlinból készült tütü és a sarok nélküli, keményített orrú spicc-cipő. Másrészt eltűntek a Noverre-féle pantomimikus, alig-táncos balettdrámák. Helyettük – ahogy a Giselle-ben is – a cselekményt pas d’action, vagyis funkcionális tánc és a tiszta tánc fejezte ki; majd a tánc-centrikus felfogás jegyében szólók, kettősök, kartáncok jelentek meg. Így arra a következtetésre lehet jutni, hogy egyes művészetek vegyesebb részértékeitől eltérően a romantika a balettművészetben egyértelműen pozitív jelentőségű: a balett történetének első ékes aranykora, mely létrehozta a dráma és tánc egységét, harmonikus együtthatását. A Giselle a mindenkori balerinák valóságos vágyálma. Igazi szerepdarab. Két felvonásának különbözősége folytán a címszerep tulajdonképpen kettős szerep. Az I. felvonás a végzetes szerelemre lobbanó fiatal parasztlány “valósághű” életkép-drámája, a II. felvonás pedig a halott menyasszonyok, a villik birodalmában játszódó éterikus táncköltemény: a sírontúli szerelem tűnékeny csodavilága. Perrot-Petipa – Adam: Giselle
Az őrülési jelenet az I. felvonásból
A címszerepben: Volf Katalin A balettet Jules Perrot 1851-ben Szentpétervárott is betanította, Marius Petipa azután 1884-ben, némiképp revideált változatban felújította. Ez a Petipa-változat maradt fent, és terjedt el szerte a világon. Minálunk majd’ negyven esztendeje tanította be az avatott mester: Leonyid Lavrovszkij, és azóta kisebb kihagyásokkal, egyvégtében ment az 1990-es évadig. S csak most, az új balettigazgató, Harangozó Gyula hagyományt ápolni kívánó repertoárpolitikája jóvoltából került ismét az Operaház színpadára. Ezúttal a betanító mester fia: Mihail Lavrovszkij a nagy elődökhöz méltóan, gyönyörűségesen állította színre két szereposztás valósággal világszínvonalon pompázó előadásában. Az első szereposztás címszereplője, Volf Katalin sok sikeres megoldással a háta mögött, ezúttal mégis legparádésabb feladatában úgyszólván pályája csúcsteljesítményét nyújtotta. Vonatkozik ez a minősítés illékonyan finom művészi szerepfogalmazására, az ehhez igazodó, egyéniségére szabott technikai megoldásaira egyaránt. A kettős szerepben, itt is-ott is, mindvégig pasztell színekben tartott egységes vonalvezetésű, poétikusan megrázó Giselle-t formált, mellyel joggal sorolt be a legjelesebb hazai Giselle-ek közé. Partnere, az Albert grófot alakító ifj. Nagy Zoltán, eddigi első-táncosunk most emelkedett igazán a férfitáncos-skála legmagasabb “danseur noble” rangjára. Valósággal kifinomult erre a bemutatóra. Fizikailag szinte megújultnak tűnt, és karaktere nemesen átszellemültnek. Táncos megoldásai elegánsak és szépségesek, előadásmódja nüanszokig menően kifejező. El lehet mondani: érzésvilága, stílusa egyenes folytatása lett legnagyobb sztárjaink mértékül szolgáló produkcióinak. Lavrovszkij jelentős hatású, de rövid itt-tartózkodásán kívül felkészítésében nyilvánvalóan nem kevés részt vállalt balettmester-édesapja, id. Nagy Zoltán is. Albert gróf: ifj. Nagy Zoltán A második szereposztás Giselle-megoldása prímán példázza, hogy Popova Aleszja egyre nagyobb hatóerejű és egyre tudatosabb művésznővé válik. Alig néhány éves operaházi működése alatt szinte csupa meglepetést szerzett. Ezúttal is lenyűgöző alakítást nyújtott a balettirodalom egyik legösszetettebb szerepében. Különösen nehéz feladat hárult rá az I. felvonásban, ahol partnere, Nagy Tamás színészi játékában a premieren még nem vált meggyőzővé. Így azután Popova lényegében egyedül volt kénytelen a szerelembe esett kis parasztlány tragédiáját megjeleníteni. Koncentrált, az egész színpadra átsugárzó játékával ez sikerült is neki. Az éji birodalomban már teljes értékű partnerrel tudott légies, romantikus hősnőt teremteni, szívhezszólóan lírait, s a korabeli metszetekhez igazodó, mégis mai színpadra illőt. – Nagy Tamás a II. felvonásban remekbeformált táncos produkciót nyújtott, s ehhez előadásmódja is kifogástalanul igazodott. Dózsa Imre betanítása valóságos csodát művelt vele. (Talán érdemes lenne a továbbiakban – főleg klasszikus főszerepek esetében – egyénileg is foglalkozni tehetséges fiataljainkkal.) A címszerepben: Popova Aleszja * Albert gróf: Nagy Tamás Egyértelműen hibás volt mindkét szereposztás paraszt pas de deux-je. Ezt szokták házihasználatban “kis” pas de deux-nek nevezni, holott valójában persze jelentős nagykettős, amit azelőtt vezető magántáncosok brilliánsan adtak elő. Az 1958-as premieren például Orosz Adél és Róna Viktor táncolta; később a Dvorszky Erzsébet – Forgách József páros, majd Menyhárt Jacqueline és Keveházi Gábor. A szükséghelyzetből, sérülésekből fakadó leértékelődés miatt veszitett fényéből a felújított I. felvonás. Ezen a balettmesterek bizonyára változtatni fognak. És akad javítani való a II. felvonás mindkét Myrtha-alakításán is. Kövessy Angéla villikirálynője lágyabb, Végh Krisztináé keményebb és darabosabb volt a kelleténél – legalábbis a bemutatón. Jobb felkészülés után, a későbbiekben mindegyikük feltétlenül alkalmas lesz a feladatra. Myrtha: Végh Krisztina Nagyszerűen szerepelt viszont az első estétől kezdve a női balettkar. Emberemlékezet óta karteljesítmény nem kapott külön nyíltszíni tapsot. Egymás sorait keresztező, úgynevezett “fűrészük” szebben-jobban nem is sikerülhetett. Kiemelt méltatást érdemelnek ezért, no és az egész hatalmas munkáért a betanító, valamint próbavezető balettmesterek: Sebestény Katalin és Metzger Márta. Az összprodukció sikerességében osztoztak természetesen a szcenikusok is. Így az előnyös kosztümöket tervező Vágó Nelly és a díszletek újravarázslásáért, ezenbelül a tágasnak ható térség megteremtéséért Csikós Attila. A zenekart ezúttal Jármai Gyula, illetve Csányi Valéria vezényelte gondosan és igényesen, kiaknázva Adolph Adam gyakran lekezelt muzsikájának értékeit, kellőképp kézbentartva ehhez a hétköznapoknál jóval szebben játszó muzsikusokat. Végül pedig fel lehet tenni ismét a kérdést: vajon miért ilyen népszerű a Giselle? Miért hat ránk művészi erejével ma is? Talán mert újból zaklatott időben élünk? Mert sok minden irritálja az embereket csakúgy, mint az ősbemutató idején? Számos gondunk-bajunk közepette biztosan jól esik majd a nézőknek egy-egy estére félretenni napi problémáikat, és elmerülten gyönyörködni a Giselle emelkedett költészetében. Mert úgy igaz, ahogy az első hazai címszereplő, Kún Zsuzsa vallja: “A romantika csúcsteljesítménye mindenkor időszerű, mert időtlen szépséget áraszt. S amíg lesz a világon táncművészet, ez a balett élni fog…” Gelencsér Ágnes A villik: Soós Erika és a Magyar Állami Operaház balettkara Fotók: Kanyó Béla
vissza a tartalomhoz