BÚCSÚZÓUL

Elment a vőlegény

Tarczi László (1931. április 12.-1996. november 30.)

“Uccára nyílik a kocsmaajtó, kihallatszik belőle a szép muzsikaszó…” – éneklik máig is az ecseri lakodalmakban. De most szomorú a dal, mert elment a mindig mosolygó “ecseri” vőlegény, Tarczi László, aki személyi varázsával jócskán hozzájárult Rábai Miklós világhírű Ecseri lakodalmasának mindmáig tartó sikeréhez az Állami Népi Együttesben. Lehet, hogy ez a mű akkor is a magyar színpadi néptáncművészet örökbecsű gyöngyszeme maradt volna, ha a vőlegény szerepét alkalmanként más-más táncos alakítja. De ő az 1951-es bemutatótól kezdve derűs egyéniségével, paraszti méltóssággal járt táncával 19 éven át testesítette meg azt a magyar legényt, akinek ország-világ elhitte, hogy boldoggá teszi a menyasszonyt. Honnan indult? 1931-ben Aszófőn született. 1950-ben Székesfehérvárott, mint lakatos-segéd, részt vett egy néptánctanfolyamon, amelyre egy kollégája helyett véletlenül került be. Itt Rábai Miklós is tanított, aki ekkor már az alakulóban lévő Állami Népi Együttes számára is kereste a táncosokat. Őt meglátva, meghívta, s már az első műsorban ráosztotta az Ecseri lakodalmas vőlegény-figuráját. A tánckarban nem voltak “szólisták”. Tarczi László is mindent eltáncolt többi kitűnő társához hasonlóan: legényest, verbunkot, csárdást, egyszóval mindazt, amit Rábai Miklós rábízott. Karakterszerepei emlékezetesek: pl. a kubikus a Hajnalodik című táncjátékban, de eleganciával táncolta a Palotás méltóságteljes szólóját is, s kitűnő alakítást nyújtott, mint Gyula Márton nemesifjú a Kádár Kata balladában. “Ne nézz rám olyan könyörgően, mert akkor nem tudok veled kegyetlen lenni” – kérlelte a Gyulainét alakító Rábainé Nemes Lia, aki így emlékszik vissza: “Nehéz volt vele kegyetlennek lenni a színpadon.” S az életben sem volt senki haragosa. Martin György így vélekedett színpadi munkájáról: “Ő az, aki megtestesíti a magyar néptáncost, …aki hitelesen visszatükrözi a magyar férfi magatartását…”. Liszt-díjra is javasolta, amit – ha szintén megérdemelten is -, de más kapott meg. Két évtized után megvált az ÁNE-tól, két évig külföldön, táncospárként turnézott a feleségével, Somos Ibivel. Hazatérve a Duna Művészegyüttes tánckarvezető asszisztenseként dolgozott 9 évig. Legemlékezetesebb alakítása mégis az “Ecseri” vőlegénye volt. 19 év alatt 11 menyasszonyt táncolt a boldogságba. Komplikált alakítás volt ez? Kívülről nézve nem. Ő csak a szerepét megillető szertartással táncolt, miközben az egész lényéből áradt, sugárzott a derű, a mosoly a mindenkori menyasszony felé. “Szeretted őket?” – kérdeztem tőle egyszer. “Kicsit mindegyiket szeretni kellett – emlékezett vissza – nem lehetett volna másképp. A színpadon, ha megfogtam a menyasszonyt, úgy éreztem, mindig azt kell kifejeznem, hogy szívemből, lelkemből szeretem… Úgy fogtam meg, úgy néztem rá, úgy emeltem fel… úgy öleltem át… úgy húztam magamhoz, úgy engedtem el magamtól, mintha az egyetlen lett volna…” Ehhez nincs mit hozzátenni. Ez volt az “Ecseri” sikerének egyik titka. Ilyen egyszerű ez, csak istenáldotta tehetség kell hozzá. Temetésére szerettein kívül mind eljöttek a még élő táncos kortársai az ÁNE-ból, a Dunából és Székesfehérvárról. S míg a szeretet és a megemlékezés virágai hullottak a sírra, a decemberi ólmos ég alatt egyszál furulya hangja keseregte az “Ecseri” búcsúnótáját: “Esteledik a faluba’, haza kéne menni…”. A mindig mosolygó vőlegény “hazament” immár örökre. Vadasi Tibor Drávucz Margittal
(az Ecseri lakodalmasban)
Az Apa szerepében
(a Békési estékben) Laczkó Máriával (A Kádár Katában) vissza a tartalomhoz