KRITIKA

Virágozzál cédrusfa levelen

Az Állami Népi Együttes második millenniumi műsoráról XI. 25.

“Jól választottál!” -mondtam röviden a bemutató után Serfőző Sándor ÁNE-igazgatónak. Láttam, ő ezt a műsor nagy sikerére értette, én az alkotó fiatal koreográfus érzékelhetően új törekvéseire, melyben a lehetséges továbblépés “zsengéit” véltem fölfedezni. Mihályi Gábor, a megbízott művészeti vezető és koreográfus legnagyobb sikere e műsor megalkotása: képes volt a tánckart és zenekart teljesértékűen megnyernie törekvéseihez. Ezzel együtt magát is hitelesítette. A táncosok túlnyomó többségben “hittel” táncolták elképzeléseit, képesek voltak azt élővé varázsolni. Ez a tény hozta meg a sikert, s ezt jó szívvel el kell ismerni. Mást is tudomásul kell venni: azaz, hogy az alkotói igények és az előadói teljesítmények a közönség “igényével és hozzáértésével” találkoztak. Ezzel azonban már nem lehetünk olyan elégedettek, s itt van az, amiről a becsületes törekvés jobbítása érdekében beszélni érdemes. A műsor meglepően szép színpadképpel indul. A szünetben hallottam, sokan felismerték a “Csontvári-párhuzamot” a látványt meghatározó cédrusfában, ami örvendetes. Azonban a Csontvári-idézet -annak már régen ismert kozmikus szellemisége nélkül -üres formalitás maradt, még akkor is, ha a szereplők fogasként használhatták. A fa spirituális tartalmának igénye statikus látvánnyá lett. A választott táncanyag kellékévé, ami egy felvonásban még “elmegy”, de háromban különösen bántóvá válik, még akkor is, ha térben megmozdítják. A színpad és vele a színház nem múzeumi tárló, hanem az emberi érzelmek, feszültségek bemutatására, a néző életének szellemi jobbítására, “megváltoztatására” szolgáló templom. A terv szerint a millecentenárium jegyében az első rész a magyar hagyomány ősiségét lett volna hivatva felmutatni a boricával, a zöldágjárással, erdőbényei bodnártánccal, majd a rábaközi verbunkossal. (A tanácsadók: Éry Péter muzsikus, Ménes Ágnes jelmez- és díszlettervező, P. Vass János dramaturg, Vavrinecz András muzsikus, Pálfy Gyula néprajzi szakértő.) Az első rész az alkotói jószándéktól eltérően valamiféle farsangi hangulatot teremtett. Szerencsére nem kaptam műsort, s így inkább a látvány színességének szellemiségét próbáltam keresgélni. A műsortervet utólag megismerve, ez a félidő volt a legfélreértettebb vállalkozás. Nincs nehezebb feladat, mint az “Ősi rítusok” színpadra állítása. A kultusz ugyanis mágikus indíttatású lévén: szereplőtől és nézőtől együttesen, tehát a passzív résztvevőktől is hittel teli részvételt és átélést kíván. Ilyesmiről sem az előadóknál, sem a nézőknél nem volt szó. Kultusz színpadra formálása esetében tudomásul kell venni: ÁNE-szinten (és másutt sem!) már nem elégséges az etnográfiai anyagot tökéletesen reprodukálni. A koreográfus számára ez eleve kötelesség, mert a művészet lényegét érinti. A koreográfiának s az előadóknak ugyanakkor belső hittel kell részvétellé varázsolni a néző átélését. Ami ezen belül bántó volt, az a rábaközi verbunkos “elnéptáncosított”, alacsony színvonalú előadása; az pedig ugyancsak érthetetlen, hogy mit keresett itt a közismerten német kultúrából származó bognártánc “ősi magyar képzete”. A második rész: a “Múltba néző” sokkal jobban sikerült. Itt az ÁNE 45 éves jubileuma iránti tisztelgés volt az alkotó célja. Ehhez a táncot komponáló koreográfus az ÁNÉ-t alapító elődje, Rábai Miklós: Négy erdélyi tánc című művét idézte meg, de a saját feldolgozásában. A négy tánc: 1. Széki sűrű és ritka; 2. Gyimesi sebes magyaros és sírülő; 3. Magyarszováti összerázós, csárdás; 4. Bonchidai verbunk és forgatós -közös felvonásba foglalva -kitűnő előadásban jelent meg a színpadon. A zárótétel bonchidaiját a nagy csoporttal különösen hatásosan oldották meg. Mind a négy tánc élt, a táncosok kedvvel, fáradhatatlanul és élvezettel táncoltak. A kritikus tudomásul veheti: az ÁNE ma jórészben a beérni készülő fiatalokból áll. Erejük, kitartásuk máris imponáló. Talán olyan szempontból is reménytkeltők, hogy technikában, előadási tapasztalatokban tovább erősödve, a felsőtest magatartást kifejező adottságát jobban kihasználják majd, mint az jelenleg látható. Ennek az igénynek számos összetevője van. Pl.: a könnyebb, s a magyar hagyományban megszokott puha szárú csizma, ami az erőt és ügyességet a valóban szükséges igények kielégítésére szabadítja fel. De ugyanilyen igény a sze-mélyes egyéni karakterek fokozottabb megjelenése, kinevelése, szerencsés kiválogatása, ami nélkül csak “arctalanul” együttugráló, “dróton rángatott” csoportokat láthatunk. A muzsikusok felé a táncosok az “eredetiség” jegyében fordulnak. Évek óta elfeledkeznek azonban arról, hogy a színpadon a “tér” használata más követelményeket támaszt. A magyar tánc kifejezett sajátossága a legényesekben a tánc és zene szoros együttélése. Az európai kultúrában a magyar tánc ebben csak a spanyolhoz hasonlítható. Ott is, itt is egyetlen, vagy néhány hangszer kíséri a szólisztikus, de még a csoportos táncokat is. Ott a gitár, emitt a hegedű, citera, duda, furulya, tekerőlant (mennyi más-más szín és hangulat!). Muzsikus és táncos együtt kell, hogy éljen; együtt kell érzelmet, formát alakítaniuk. Az kétségtelen, hogy a falusi hegedűsök ketten, hárman is vannak, de állványos cimbalmot ritkán használnak. Ideje tehát a tánckíséretben ilyen irányokban visszamenni. Szándékosan nem a saját emlékeimet idézem. Tanulnunk kell Antonio Gades világhírű együttesének a 60-as évek végén az Operaházban látott óriási sikeréből. Őket összesen 2-3 gitáros kísérte, és mindvégig a táncok személyessége uralkodott! Lenyűgöző volt, sohasem felejtem el. A közönség egyszerűen nem akart hazamenni! Pedig nem 16 pár és mögötte zenekar adott műsort a néptáncokból Van tehát ezen a téren is sikeresen követhető példa, melyhez a mi hagyományainkból kell végre követhető megoldást találni. A műsor harmadik részét a “Játékok” című összeállítás alkotta. 1. Széki magyar és páros -lakodalmas környezetből; 2. Cigánytánc kettős, “Ügyeskedők” címmel; 3. Sárközi táncok a madocsai verbunkos felhasználásával; 4. Szatmári táncok. Igazi játékokat ugyan nem láttunk, de kétségtelen, a tánc is valahol ebbe a kategóriában tartozik, ha azt “játékosok” adják elő. E felvonásban a magyar hivatásos és amatőr néptáncot táncoló együttesek mindenütt eladható összeállítását kaptuk, amiben a megjelent közönség nem csalódott, lelkesen ünnepelte fiatal alkotóját és a meg-újulás reményében táncoló együttest. Nem lebecsülendő ez a siker, ha az Állami Népi Együttes valóban képes lesz beváltani a továbblépés ígéretét. Az “új” -ha kisbetűvel is írjuk ­, a néptáncművészet jelenlegi helyzetében akkor is nagy dolog. Számomra ténylegesen új élményt mégis az a beszélgetés jelentett, amit a tehetséges fiatal koreográfussal, Mihályi Gáborral folytattam az est után. Törekvései és gondolatai arra utalnak, hogy ismeri a feladatot, s a saját maga számára is keresi a megoldásokhoz vezető utat. Ma önmagában ez a magatartás reménysugár lehet a továbblépés sikeréhez. Amikor képesek vagyunk már felmérni: hol is állunk? mit is kellene tennünk? mit tehetünk? mi múlik rajtunk? Mihályi tisztában van a megkeresendő és megkereshető válaszokkal. És ez nem is kevés. Mert ezekben a kérdésekben mindjárt egy ország gondja, a mi napi gondjaink jelennek meg, s mi sem tudunk kitérni a válaszok elől. Ezek csak olyanok lehetnek, amire képesek vagyunk. Az ÁNE egésze, s vele együtt egy fiatal alkotó holnapja számomra ezért annyira szívbemarkoló Csak azért szurkolhatok, hogy az első komoly siker után megtalálják életben maradásuk holnapi feltételeit. Falvay Károly vissza a tartalomhoz